A Fővárosi Törvényszéken 2012. február 10-én véget ért a Hunvald-ügyként közismertté vált per bírósági szakasza, legalábbis ami az első fokot illeti. A perben a mobiltelefon és kerékbilincs okán Szabó Zoltán - volt országgyűlési képviselő - is vádlott lett (XXIII. rendű vádlott). Alább olvasható az utolsó szó jogán elmondott beszéde. (Itt kissé átszerkesztettük az eredeti szöveget, de változatlan formában is közreadjuk.)

***

 Tisztelt Bíróság!

Esterházy Péter azt írja a Harmonia Caelestis-ben: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”. Én ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy még nehezebb, ha az ember nem is kíváncsi az igazságra. Márpedig az ügyészség e per folyamán egyetlen percig sem volt kíváncsi rá.

Nem volt rá kíváncsi az ingatlanok értékelése ügyében. A vád arra alapult, hogy K. Lajos hamis értékbecsléseket készített, és ezek segítségével tévesztették meg a döntéshozókat. Hiába támasztotta alá K. értékbecslését mind az ellenőrző szakvélemény, mind a bíróság által kirendelt szakértő, a vád makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a három értékbecslő vagy hazudik, vagy téved, egyedül az ügyészség tudja az igazságot.

Nem volt kíváncsi rá aprónak tűnő, de komoly jogkövetkezményekkel járó részletekben sem. Téves adatokkal kért lehallgatási engedélyt, mert nem volt kíváncsi dr. K. Zsuzsanna személyi adataira; téves vagy sikertelen zár alá vételre tett javaslatot, mert nem volt kíváncsi a tulajdonomban álló lakás pontos címére, illetve, hogy a Tinódi utcai lakás Kardos Péter nevű tulajdonosa azonos-e a vádlottal; és téves következtetésekre jutott, mert nem volt kíváncsi, mennyi időn át volt tagja B. Gábor a Rózsakert Ház kft-nek.

Nem volt kíváncsi az igazságra abban a három ügyben sem, amellyel engem megvádolt. A vádbeszéd szerint az ügyész úr nem tud arról, hogy a testület szavazott volna az én telefonomról, holott a testület évente szavazott költségvetési, illetve zárszámadási rendeletekről és azok minden évben tartalmazták az önkormányzat telefonköltségeit, a nyilvános 2003/1 polgármesteri-jegyzői utasításból pedig tudható volt, hogy ebben az én telefonom költsége is benne van. Arra sem volt kíváncsi az ügyészség, hogy én a kerület mindenkori országgyűlési képviselőinek biztosított, korábban Deutsch Tamás által használt iroda HELYETT kértem a mobiltelefon használatát, amivel tehát nem kárt okoztam a kerületnek, ellenkezőleg, kiadást takarítottam meg. Nem volt kíváncsi az ügyészség arra sem, hogy Lázár János parlament előtt fekvő törvényjavaslata a továbbiakban egyenesen előírná az önkormányzatoknak, hogy egyéni képviselőik munkájához infrastruktúrát biztosítsanak. E javaslat elfogadása után tehát föladata lesz az önkormányzatnak az, ami az ügyészség szerint mindeddig tilos volt. Mint valaha létezett szocializmusban, amit úgy szoktunk volt félig tréfásan jellemezni: ami nem kötelező, az tilos.

Nem volt kíváncsi az ügyészség arra sem, ki volt az az „ismeretlen személy” akit a III/6-os vádpont szerint fölhívtam, hogy levétessem vele a kerékbilincset a kocsimról. Nyilván csábító volt azt sejtetni, hogy F. Jenő volt az illető, mert ő a velem folytatott beszélgetés után beszélt B. K. Mihállyal is, azt lehetett tehát sugalmazni, hogy kérésemre ő vette rá B. K-t a kerékbilincs eltávolítására. Ez a következtetés azonban sántít, nem csak azért, mert mind F., mind B. K. tagadja, az ügyészség pedig semmivel sem tudja bizonyítani, hanem mert az sem érthető, hogy ha így történt volna, akkor két hónappal később, hasonló helyzetben miért nem ezen a már bejáratott úton próbálkoztam a bilincs eltávolíttatásával. Érezhette az ügyészség is, hogy ez így nem kerek, mert megemlít egy másik lehetőséget is: minthogy dr. K. Zsuzsannával is beszéltem telefonon, ő is lehetett az az „ismeretlen személy”. Ennek viszont az mond ellent, hogy noha a jegyző asszony a velem folytatott beszélgetést követően több mint egy órán át nem hívott föl senkit, a bilincs 25 perc múlva már lekerült a kocsimról. Az ügyészséget ráadásul az sem érdekelte, hogy ugyanaznap, másfél órával korábban is beszéltem már telefonon mind F. Jenővel, mind a jegyző asszonnyal, holott akkor még igazán nem tudhattam, hogy az Akácfa utcában le fogják bilincselni a kocsimat.

A III/7 vádponttal kapcsolatban pedig az ügyészség még tudatosan el is ferdítette az igazságot. Az ügyész úr szerint F-Sz. Judit, a bíróság előtt tett tanúvallomásában úgy nyilatkozott: az eredeti, közterület-felügyelő által készített fényképen látható gépkocsiról nem vetette volna le a bilincset, csak arról a gépkocsiról, amely a később, rekonstrukciós céllal készült fényképen szerepel, és amelyen az ügyész szerint jóval odébb állt a kocsi. A tárgyalási jegyzőkönyv viszont azt bizonyítja: a tanú mindkét esetben azt mondta, levetette volna a bilincset, a gépkocsi pedig mindkét fényképen ugyanabban a helyzetben állt, csak a rekonstruált felvétel más szögből készült, hogy látható legyen az a tűzcsap is, amely, mit tesz Isten, az intézkedő közterület-felügyelő által készített valamennyi fényképen takarásban van.

Tisztelt Bíróság!

Bárándy és Kádár ügyvéd urak azzal érveltek, hogy a szabálytalan lehallgatási engedély miatt a lehallgatási jegyzőkönyvek bizonyítékként nem használhatók föl. Így van-e vagy sem, ezt a tisztelt bíróság feladata eldönteni. Én ettől függetlenül hivatkoznék azonban a július 17-18-i lehallgatási jegyzőkönyvekre, azok ugyanis két dolgot mindenképpen tanúsítanak. Egyrészt azt, hogy a vádiratban állítottakkal ellentétben részemről szó sem volt bűnös szándékról: én segítséget kértem K. Zsuzsától, de jogsértésre nem próbáltam rávenni (megjegyzem, aki ismeri őt, pontosan tudja, hiába is próbáltam volna); azt reméltem, van jogszerű út is, aminthogy kiderült: tényleg volt – erről ügyvéd urak részletesen szóltak.

Ha azonban bűncselekményt nem is követtem el ezzel, be kell látnom: hibáztam. Hibáztam, hiszen napjában több tucat gépkocsit bilincselnek le a kerületben, némelyiket nyilván jogszerűtlenül is, ám ezek tulajdonosainak, velem ellentétben nincs lehetőségük, hogy egy telefonhívással elhárítsák az őket ért jogtalan hátrányt. Sajnos azonban mégsem állíthatom, hogy hasonló helyzetben ma már másképp cselekednék. A lehallgatási jegyzőkönyvből ugyanis az is kiderül: az ügyész úr állításával ellentétben nem a 15 ezer forintos büntetést akartam megúszni, indítékom az a fölháborodás volt, amit ez a bilincselési gyakorlat bennem már évek óta kivált.

Tisztelt Bíróság, kerületi lakosként régóta tapasztalom, hogy a közterület-felügyelők lesben állnak azokon a helyeken, ahol a nap bizonyos szakaszaiban lényegében lehetetlen szabályosan parkolni a helyet elfoglaló, nem kerületi illetőségű kocsik miatt. Egy Amerikában élő barátom szerint Dél-Karolina vadászati törvénye tiltja a vad beetetését, tehát azt, hogy a vadász a vadakat élelem kihelyezésével egy alkalmas helyre odaszoktassa, hogy aztán kedvére lelődözze őket. Én magam nem vadászom, de ezt a rendelkezést nagyon helyesnek tartom. A vadásznak fegyvere van, amivel szemben a vad védelme a sűrű erdő, a rejtőzködő-képesség és a gyorsaság. A beetetéssel a vadász ettől a védelemtől fosztja meg a vadat, ami mindenképpen méltánytalan. Úgy látom, kézenfekvő a párhuzam a beetetéses vadászat és a kerületi bilincselési gyakorlat között – ezért tartom az utóbbit már évek óta nagyon méltánytalannak. Mint a lehallgatott beszélgetésben K. Zsuzsannának elmondom, ez háborított föl annyira, hogy az ő segítségét kértem. Az ügyészség azonban úgy látszik, e vonatkozásban maga sem tekintette bizonyító erejűnek a lehallgatási jegyzőkönyvet, mert nem hagyta, hogy az abból kivilágló tények elhomályosítsák a tisztánlátását: nem győzte hangsúlyozni, hogy tettem során személyes anyagi előnyszerzés vágya vezérelt.

Elnézésüket kérem, ezen a ponton ki kell lépnem egy pillanatra a vádlott szerepéből. Muszáj elmondanom, amit most mondandó vagyok, és hol mondhatnám el másutt, mint illetékes bíráim előtt? Az olyan pert, ahol a vádlót nem az igazság érdekli, hanem az, hogy a vádlottat a tényektől függetlenül bűnösnek tüntesse föl, koncepciós pernek hívják. Az ügyészség koncepciós pert indított ellenem.

Politikus vagyok, 16 éven át voltam országgyűlési képviselő, egyike a legaktívabbaknak. Leghevesebb szócsatáimat a Fidesz képviselőivel vívtam, és ezekben ritkán maradtam alul. 2009 szeptemberétől fél éven át hetente sajtótájékoztatón tettem szóvá egy-egy Fideszes vezetésű önkormányzat balfogásait, korrupciógyanús, vagy egyszerűen csak tisztességtelen intézkedéseit. Mindez láthatóan érzékenyen érintette a Fideszt – bőven volt hát elszámolni valója velem.

De volt elszámolni valója velem Orbán Viktornak is. 2005-ben az Orbán család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság tagjaként számos kellemetlen percet szereztem neki, különösen a 2005. november 16-i meghallgatása során. A bizottság munkájáról közzétett terjedelmes beszámolóm sem éppen hízelgő rá nézve. És volt elszámolni valója velem őt bíráló parlamenti felszólalásaim okán is, legyen elég e tekintetben csak a 2007. március 19-i, és a 2009. december 7-i napirend előtti fölszólalásaimra utalnom.

Köztudomású a kormányzó pártoknak és magának a miniszterelnöknek erős vonzódása a politikai ellentétek jogi rendezéséhez. Közismert továbbá az ügyészségi hierarchia csúcsán álló Polt Péter bensőséges kapcsolata a Fidesszel, ahogyan az is, hogy Polt úr ismételt legfőbb ügyészi megbízatását megelőzően is meghatározó befolyással rendelkezett az ügyészségi szervezeten belül. Kimondom kereken: szilárd meggyőződésem, hogy, legalábbis az én ügyemben, az ügyészség a nemtelen politikai bosszú eszközévé alacsonyodott le, pontosabban azzá alacsonyították le formális és informális vezetői és az ő utasításaikat lelkiismereti aggályok nélkül végrehajtó beosztottaik. Ez szégyen. Szégyene annak a hatalomnak, amely az ügyészséget erre a szintre zülleszti, de szégyene annak az ügyészségnek is, amely hagyja magát ide zülleszteni.

Nem tanulság nélkül való, tisztelt Bíróság, milyen – nem tudok rá jobb szót – adathalászat útján jutott el az ügyészség az ellenem emelt vádakhoz. Az első kezdeményezés még nem az ügyészségé volt: egy Fideszes kerületi képviselő érdeklődött, vajon 1990 óta hány önkormányzati lakást kaptam a kerületben. Nem kétlem, hogy ha a válasz nem az lett volna, ami, hogy tudniillik egyet sem, az bizonyítékul szolgált volna arra nézve, hogy én is részese vagyok az Erzsébetvárost az ügyészség szerint behálózó korrupciónak. Nyilván a lehallgatási jegyzőkönyvek áttekintésekor bukkant rá az ügyészség a július 17-én lehallgatott beszélgetés szövegére. Meglehetős kreativitásról tanúskodik, hogy ebből hivatali visszaélés ügyét sikerült kreálni, amikor az adott helyen nem a kerékbilincs le-, hanem fölszerelése volt a hivatali visszaélés. Tisztában kellett lennie ezzel magának az ügyészségnek is, hiszen szabálysértési följelentést tett ellenem, mert az útkereszteződésben 5 méteren belül várakoztam – márpedig az ilyen helyzetű kocsik bilincselését a jogszabály egyértelműen tiltja.

Megerősítette mindezt F-Sz. Judit, aki tanúvallomásáig bilincselési csoportvezető volt a kerületi közterület-felügyeletnél, ám az, hogy nem volt hajlandó terhelő vallomást tenni, csupán annyi következménnyel járt, hogy rövid úton elbocsátották. Bizonyára ezt az ügyet vizsgálva bukkant rá az ügyészség a május 21-i kerékbilincs ügyre, és föltételezte, noha erre nézve nincs és nem is volt semmiféle bizonyítéka, hogy ez ugyanolyan közbenjárás eredménye volt. Még csak elképzelésem sincs, hogyan jutott valaki arra az abszurd ötletre, hogy az általam nyilvános rendelkezés értelmében használt mobiltelefon ügyéből hivatali visszaélést és hűtlen kezelést kreáljon. Evés közben viszont megjött az ügyészség étvágya: próba-szerencse alapon rákérdezett, hátha laptop-használatot is biztosít számomra az önkormányzat, és hátha ennek is vannak a hivatalt terhelő költségei. Az ötlet azonban halva született: a polgármesteri hivatal arról tájékoztatta az ügyészséget, hogy az általam használt laptopot a polgármesteri munkakör átadásakor, még 2002-ben leadtam. Volt még egy halvány próbálkozás, bár nem tudom, kinek a részéről: valaki firtatni kezdte, vajon a ház, ahol lakom, nem azért került-e le 15 év után a tilalmi listáról, hogy önkormányzati lakásomat én is megvásárolhassam. Ez a próbálkozás is hamvába holt azonban, amikor kiderült, hogy nem vásároltam meg; lakásom ma is önkormányzati tulajdon.

Itt tartunk ma. Az ügyészség annyival tudott megvádolni, hogy telefonáltam egy mobiltelefonról, amit azért kaptam, hogy használjam, és leszerelték a kocsimról a kerékbilincset ott, ahol azt nem is lett volna szabad rászerelni. Tisztességem és ártatlanságom bizonyítékának is tekinthetném, ha e tekintetben bizonyítékra volna szükségem, hogy egyévi vizsgálódás után az ügyészség mindössze ennyit tudott fölhozni ellenem. Más kérdés, hogy ezt a meglehetősen karcsú vádat belevarrták egy nagyobb, bár érzésem szerint túlnyomórészt ugyancsak konstruált ügybe, hogy engem a nyilvánosság előtt a milliárdos erzsébetvárosi ingatlanpanama XXIII. rendű vádlottjaként lehessen emlegetni.

Tisztelt Bíróság!

Shakespeare Hamletjében azt mondja Claudius Laertesnek: „Hol bűnt találsz, a bárd essék oda!” Nincs ezzel semmi baj, bízvást elfogadhatjuk a tisztességes bűnüldözés jellemzéseként. Az én esetemben azonban aligha fér kétség ahhoz, hogy az ügyészség előbb tudta, hová is kell esnie a bárdnak, és csak azután látott hozzá, hogy ott bűnt is találjon. Azt remélem, hogy velem együtt a tisztelt Bíróság is úgy látja: kevés sikerrel.

Köszönöm szépen.

dr. Szabó Zoltán 2012. február 10-én, az utolsó szó jogán elmondott beszéde, változatlan, eredeti formájában.