Nagyon röviden és nagyon leegyszerűsítve ejtenénk egy-két szót az ú.n. opciós szerződésekről, hiszen erről mind a per folyamán, mind pedig itt a blogban is többször szó esett. Kezdjük a legfontosabbal: az opciós szerződés nem azonos egy adásvételi szerződéssel. Az adásvételi szerződés esetén a vevő kicsengeti a pénzt az eladónak, és a vásárolt dolog (pl. egy ingatlan) a kifizetés után azonnal a birtokába kerül. Az erzsébetvárosi önkormányzat által alkalmazott konstrukció azonban nem erről szólt. Az opciós szerződés, amelyet aláírt a két fél, egy lehetőséget adott el. Lehetőséget a befektetőnek arra, hogy megvásárolja az adott ingatlant, ám ezt csak akkor tehette meg, ha valamennyi lakóval megállapodott a kiköltözés feltételeiről. Mindegyikkel. Amíg ez nem történik meg, addig az ingatlan mindvégig az önkormányzat tulajdonában marad. Azaz, hiába van bejegyezve egy tulajdoni lapra az opciós jog, ott van az önkormányzati tulajdonjog fenntartása is.

Tehát például a Király u. 15. számú házzal kapcsolatban Hunvald György igazat állított, amikor azt mondta, hogy a ház nincs eladva, hiszen akkor még csak az opciós jog, vagyis a lehetőség volt a befektető kezében. A ház eladására csak azután kerülhetett volna sor, hogyha a befektető az összes bérlővel megállapodik, vagyis kártalanítja őket. Ezért van többek között a Király u. 15. szám alatti épület a mai napig is az önkormányzat tulajdonában. Ha eladták volna, ez nem így lenne.

Sok ilyen opciós szerződés igen sok önkormányzatnál nem valósult meg, mert a vételi szándék bejelentése után a vevő rájött arra, hogy az ott lakók kártalanítása olyan magas összeget eredményez, mely nem teszi lehetővé a szerződés teljesítését. Az érthető, hogy különféle városvédő egyesületek, szervezetek ragaszkodnak a hagyományokhoz, a régi városrészek megmaradásáért küzdenek, s szeretnék, ha ezen ingatlanok teljes körű felújításra kerülnének, csak éppen ennek hihetetlenül magas költségét nem vizsgálják, s nem veszik tudomásul azt, hogy minderre az önkormányzatok saját erőből nem képesek.