A tegnapi nap eseményei (lsd. 49. Példátlan itélet!) után elég nehéz egy beszélgetés folytatását úgy „leadni", hogy a beszélgetőpartnert elvitték – ennek ellenére (vagy pont ezért) - közöljük a Hunvald Györggyel korábban folytatott beszélgetésünk második részét. A történtek tükrében szerintünk semmit nem veszített aktualitásából, sőt…

***

- Mit gondoltál, mit éreztél, amikor letartóztattak?

- Nagyon furcsa arra a napra visszagondolni. Amikor 2009. február 10-én tudomást szereztem róla, hogy a lakásomon keresnek, azonnal visszafordultam Budapestre, és felkerestem az ügyészséget. Ez volt a kötelességem, meg sem fordult a fejemben, hogy másként cselekszem. Ezért is megmosolyogtató volt az állandó próbálkozás az ügyészség részéről azt állítani, hogy ebben az időszakban „el akartam kerülni ” a letartóztatást. Ha józanul belegondol bárki abba a szituációba, hogy reggel fél 6-kor egy csapat ügyész felveri a családot engem keresve, az csak arra gondolhat, hogy letartóztatni akarják az embert. Ha ekkor az érintett – vagyis én – ezek után azonnal jelentkezik az ügyészségen, hogy itt vagyok, rendelkezzenek velem, erre csak azt lehet mondani, hogy nem elrejtőzni, hanem éppen ellenkezőleg, együttműködni szeretnék. Ezt egyébként már egy héttel korábban levélben is megírtam az ügyészségnek. Nem tudom, hogy a 21. században Európa közepén ezek után miért látványos akcióval kell egy polgármestert őrizetbe venni, aki korábban már jelezte, hogy szeretné, ha az ügyészség a tisztánlátás érdekében meghallgatná. Úgy látszik, Magyarországon sokan könnyen túlzásokba esnek.

- Amikor délelőtt 10 óra körül beértem az ügyészségre, azonnal őrizetbe vettek. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy elém tesznek egy papírt, amely a gyanúsításomat és az őrizetbe vétel tényét tartalmazza. Ez az a pillanat, amikor elillan a szabadság, és az ember korábbi élete semmivé válik. Ezt onnan veszi először észre az ember, hogy amikor pl. WC-re menne, már nem mehet egyedül, csak rendőri kísérettel. Ekkor döbben rá az ember, hogy valami megváltozott és ekkor már csak azt teheti, amit engednek neki.

- Később már nem szabad ezen lamentálni. Ilyen helyzetben a szabadságról merengeni a legfeleslegesebb dolog. A letartóztatásomat követő első hónapokban bíztam abban, hogy a nyomozati bírót meg tudom győzni arról, hogy igazam van, ártatlan vagyok, és az ügyészség valami fatális félreértés folytán akar börtönben látni. Erről azonban hamar letettem, mert a nyomozati bíró elmagyarázta, hogy ő nem foglalkozhat a védekezésemmel, mert a hatályos büntetőeljárási törvény szerint az üggyel kapcsolatos védekezésemet nem veheti figyelembe, csupán azt mérlegelheti, hogy a nyomozás érdekeinek milyen kényszerintézkedés felel meg. Ezt azután többször is leírták az előzetes letartóztatásomat meghosszabbító végzésekben.

- Először nem akartam elhinni, hiszen mindig azt hittem, hogy az is fontos lehet, amit a másik fél mond, de rá kellett döbbennem, hogy a valóság más. Legalábbis Magyarországon a "Hunvald-ügyben” biztosan. Ezért többek között azt is kértem a strasbourgi bíróságtól, hogy vizsgálja meg, és hozzon döntést arról, mennyire van összhangban a magyar büntetőeljárási törvény és az a gyakorlat, amikor egy gyanúsított a letartóztatása után először csak 2 év és 2 hónap után, az ügyet tárgyaló bíróság előtt kezdhet valóban védekezni. Ez ugyanis az a bíróság, amelyik érdemben tudja a magyar törvények szerint tárgyalni az ügyet. Az évekig tartó nyomozati eljárás és a védekezés jogának hiánya, ugyanis súlyosan sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. Nem mellékesen, szinte mindig ugyanazok a bírók döntöttek az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról, hamar lemondtam arról, hogy megszűnik a letartóztatásom. Ehelyett inkább a tárgyalásra készültem.

- Az őrizetbe vétel után két nappal helyeztek előzetes letartóztatásba, és a Nagy Ignác utcai börtönbe vittek. Itt négy hónapig voltam, ezután kerültem a Venyige utcai börtönbe. Egyik helyen sem ért atrocitás, semmilyen probléma nem volt. Azt az életet éltem, mint mindenki más. Nem különítettek el, ugyanazt ettem és tettem, mint bármelyik sorstársam, nem volt ezzel semmilyen problémám. A bent töltött 823 nap a katonaságra emlékeztetett, azzal a jelentős különbséggel, hogy akkor még nem volt családom, nem voltak gyerekeim.

- Persze nehéz volt a nyüzsgő, pörgő életből hirtelen lelassulni. Egész életemben mindig dolgoztam, üresjárat sosem volt, most azonban mások úgy döntöttek, hogy „pihennem” kell. A nap 24 óráját negyedmagammal egy 12 négyzetméteres zárkában töltöttem, naponta 1 órát tölthetünk a „szabad” levegőn, a többi azon a bizonyos 12 négyzetméteren telik. Csak az ügyvéd érkezése szakítja meg ezt a bezártságot, illetve heti három alkalommal 10 perces telefonbeszélgetés a családdal. Az első 10 hónapban egyáltalán nem engedte meg az ügyészség, hogy telefonon beszélhessek a feleségemmel és a gyerekeimmel. A nyomozati iratokba való betekintés után sem derült ki számomra, mi volt ennek a konkrét oka. Ezt az embertelen, középkori módszert természetesen szintén a strasbourgi bíróság elé vittem. Az ilyen módszereknek nem szabad titokban maradniuk, az ilyen gyakorlat ellen minden eszközzel fel kell lépni. A nyilvánosságnak látnia kell, hogy az ötvenes évek gyakorlatából nem felejtődött el minden. Teljes erőmmel azon leszek, hogy ennek az ügynek minden részlete nyilvánosságra jusson. Nem miattam fontos ez már, hanem az utánam következők miatt.

- Édesapád a letartóztatása után néhány hónappal meghalt. Hogy viselted el ezt a személyes tragédiát?

- A letartóztatásom előtt 5 hónappal az édesanyám halt meg váratlanul, egyetlen hónap leforgása alatt. Nagyon megviselt. Éppen csak „rendbe jöttem”, amikor letartóztattak. Édesapám halála szintén váratlan volt. Röpke fél év alatt mindkét szülőt elveszíteni önmagában is sokkoló. Biztos vagyok azonban abban, hogy édesapám halálában közrejátszott az is, ami velem történt, az, hogy nem lehettem vele. Különösen igaz ez ma, amikor már látható, hogy erre az előzetes letartóztatásra nem volt szükség, és különösen igaz lesz ez akkor, ha a jelenleg folyó Hunvald kontra Magyarország perben a strasbourgi bíróság megállapítja, hogy jogellenesen fosztottak meg a szabadságomtól.

(Az első rész itt olvasható...)